Azért szépen alakul ez a Schmitt-féle plágium ügy, az kétségtelen. Az első hírek hallatán a gyanútlan szemlélődő még azt hihette, hogy az egész történet tényleg nem más, mint a liberált sajtó újabb lejárató akciója a narancsos kormányzat egyik emblematikus figurája ellen. Azonban ahogy egyre több információ látott napvilágot, úgy vált egyre hihetőbbé és megalapozottá az egész, ami aztán mára, legfőképp a hivatalos cáfolatok abszurditásának hatására, lényegében eljutott egy ZS-kategóriás tragikomédia szintjére.

Gondolom a sztori eleje, miszerint Schmitt Pál doktori disszertációja erősen plágium gyanús, talán már sokak által ismert. A múlt héten megjelent információk szerint a köztársasági elnök 215 oldalas dolgozatából mintegy 180 oldal Nikolaj Georgiev francia nyelvű munkájának többnyire szó szerinti, hivatkozás nélküli fordítása és átvétele. Azonban ez a kis apróság 1992-ben nem tűnt fel, vagy nem akart feltűnni senkinek sem. Így aztán Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése című egyetemi doktori értekezésre az anyag bírálói a legmagasabb, summa cum laude minősítést adták, azaz a dolgozatot hiánypótló műnek minősítették mondván „hogy ez a problémakör sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalomban eddig ilyen részletességgel nem diszkutált”.

Amikor a plágium-vád megjelent a sajtóban a kormányzat részéről elsőként Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője kommentálta az esetet és a legjellemzőbb narancsos szokást alkalmazva „minősíthetetlen bulvárkacsa” címszóval besöpörte a kérdést a többi necces ügy mellé a szőnyeg alá. Ugyanígy tett a Köztársasági Elnöki Hivatal is, akik a leghatározottabban visszautasították a méltatlan vádakat, majd beküldték Schmittet a Magyar Rádió 180 perc című műsorába, hogy egy semmitmondó magyarázkodás után lezárhassák a kérdést. És kész. Ezzel elintézettnek is tekintették az ügyet.

De a történet itt valahogy még nem akart véget érni.

Hirtelen előkerült a 2005-ben megjelent Vendégségben: Schmitt Pál című könyv, amiben az elnök úr így vall a disszertáció körülményeiről: „amikor anyuka meghalt, megfogadtam, hogy doktori címet szerzek. „Minden szép, minden jó körülötted – mondta egyszer –, de úgy szeretném, ha dr. Schmitt Pál lennél.” Egyik fülemen bement, a másikon kijött. Gondoltam, ez úgyis lehetetlen, nekem sohasem lesz rá időm. De amikor meghalt, eldöntöttem, hogy le fogok doktorálni”.

A dolog innentől pedig kezd egész érdekesen alakulni, mivel mára már kiderült az is, hogy Schmitt édesanyja 1990 augusztusában halt meg. Georgiev pedig három évvel korábban, 1987-ben zárta le kutatásait és készült el tanulmányával. A rádióban az államfő már azt mondta, jól ismerte a bolgár sportvezetőt, és vele is közölte, szeretne írni egy kisdoktorit, amelynek „Nikolaj Georgiev akkor nagyon örült”. Tehát ha a könyvben leírtak és a rádióban elhangzottak fedik egymást, akkor Schmitt csak 1990 augusztusa után kereshette meg Georgievet, amikor a bolgár szakember már rég lezárta a kutatásait. Azaz ha a Schmitt által korábban mondottak megfelelnek a valóságnak, akkor semmiképpen nem kutathatott együtt Georgievvel.

Ciki. Mondhatnák bukta.

De az ügy itt még mindig nem ért véget.

Tegnap ugyanis újabb adalékkal gazdagodott a Schmitt-saga. Most az derült ki, hogy a doktori disszertációnak A gazdaság szerepe című fejezete szinte szó szerint megegyezik egy német tudós, Klaus Heinemann korábban publikált tanulmányának részleteivel, ami The Economics of Sport: The Institution of Modern Sport as an Area of Economic Competition címmel 1991-ben jelent meg, egy évvel Schmitt doktorálása előtt.