Az út jelképszerűsége szorosan összefügg az emberiség léttapasztalatával. Az útnak kezdete és vége van, kiindulási pontja és végcélja. A Biblia is bővelkedik az út-gondolat szerteágazó jelentéseivel: görbe út és egyenes út, bűnösök és igazak útja, hazugság és igazság útja, Isten útja és az ember útja – hogy csak néhányat említsünk.

Isten útján járni annyi, mint akarata szerint élni. Az Újszövetség Istene is úton levő Isten. Úton van felénk. Jézus Krisztusban nemcsak beszél az útról, hanem megmutatja magát az utat: Én vagyok az Út, az igazság és az élet.

A taizéi ökumenikus közösség biblikusa, John testvér egyik könyvében többek között ezeket írja: „elválasztható-e a ’kicsoda Isten?’ és ’mit kíván az embertől?’ két kérdése? Ami azonban számunkra két kérdésként jelentkezik, az Istenben egy. Amit velünk közölni akar, az Ő maga. Egyetlen vágya, hogy az ember közösségben éljen ővele… Amikor Isten szól hozzánk, ember számára azt majdnem lehetetlen fölfogni. Ezért tehát, amikor Isten megszólít, inkább arra hív, induljunk vele útra. Át kell alakulnunk, hogy megértsük és befogadjuk őt… Az átformálódás nem megy minden nehézség nélkül és nem mentes a zsákutcáktól sem. Ahogy a patak a legkeményebb kőzeten is utat váj magának, úgy az Istenre hangolódás folyamatát sem állíthatja meg soha semmi.”

Keresztelő János arról prédikál, hogy ha visszatérünk Isten útjára, elnyerjük bűneink bocsánatát. Ez a metanoia/megtérés. Az advent is erről szól. János a pusztában, az új kezdet színterén egy erősebb valakinek az eljövetelét hirdeti meg, akit utolsó Eljövendőként vártak a zsidók, de valójában az első: ő arra sem méltó, hogy szolgája legyen. Akinek János utat készít, igazából a maga vágta ösvényen jár, de az útkészítés mégis létfontosságú.

Vajon tudatában vagyunk annak, hogy útkészítők vagyunk? Szülők, pedagógusok, tapasztalt felnőttek saját magaviseletükkel, szerepeik betöltésével, szavukkal és példájukkal mintául szolgálnak a következő nemzedéknek. Gyermekeik útját egyengetik. Keresztelő János nem megvesztegetéssel, ködösítéssel, sebtében betömködött lyukakkal akar utat készíteni a Megváltónak, hanem bűnbánattal. Meghirdeti az örömhírt, a szabadulást.

Gondviselésszerűen ráz fel minket is advent, hogy felszítsa lelkünkben az Isten utáni vágyakozás, várakozás tüzét. Ez több mint egy szokványos szülinapra való előkészület. Idei adventünkkel már közelebb kerültünk-e hozzá? Érettebbek, jobbak, szentebbek vagyunk-e, mint tavaly ilyenkor? Vele véglegesen találkozni ezt is jelentené… Nem új utak kellenek Isten felé, hanem arra az útra ráállni, amelyen ő elénk jött, hisz ő előbb van, mint a Keresztelő.

Az útépítés fáradtságos és sok pénzbe kerül. De a karbantartás is. Mindez hiábavaló, ha nem járunk rajta. Hatványozottan érvényes ez az Úr útjára, amely más, mint a miénk. Azt megtalálni, azon maradni életművészet. Az Ő útjai nem az önzés, hanem a felebaráti szeretet útjai. Erről kell elhordani a kevélység hegyeit, betömni az elkeseredettség gödreit. Nem szakadékokat, elválasztó vonalakat húzni egymás közé, hanem összekötni egymás útjait. Nincs beérkezettség, nincs tökéletes ember. Egy helyben állás sincs. Úton lévő zarándokok vagyunk.

Miközben készítjük az Úr útját, egy belső utat is végig kell járnunk, ami nem más, mint az önmagunktól való függőségek megszüntetésének, a rendetlen ragaszkodásoktól való elszakadásnak, a lelkünk mélyén, énünk igazi középpontjában ránk váró Isten megtalálásának az útja. Ahogyan Keresztelő János mondaná: nekem kisebbednem kell, neki pedig növekednie.

(Erdélyma)