A napokban van a 67. évfordulója annak a népirtásnak, amit a Délvidéken, 1944 telén a jugoszláv kommunista partizánalakulatok brutális kegyetlenséggel követtek el az ott élő civil magyarok, németek és horvátok ellen.

1942 elején Bácskában felerősödött a jugoszláv szerb partizánok tevékenysége. A partizánakciókra válaszul a Délvidék sajkásvi részén, Csurog és Zsablya térségében a magyar csendőrség a katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. A harcokban elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek lakosságára is.

Az újvidéki akció során január 20. és 23. között a hivatalos magyar adatok szerint 3.309, a szerb történészek szerint 3.808 bűnözőt, partizánt, illetve ártatlan polgári személyt lőttek agyon. A véres események már annak idején is botrányt kavartak, aminek következtében a tetteseket 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és a 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. A felelősöket a tárgyalások során halálra ítélték. Néhányuk megszökött, de többségüket, a fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket.

1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása után a korábbi események megtorlásaként számos erőszakos cselekményt követtek el a magyar, a német, és horvát civil lakosság ellen. A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Népvédelmi Osztály) ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezetett be a Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárások kezdődtek.

1944-45 telén, a lakóhelyükön vagy a gyűjtőtáborokban, korra és nemre való tekintet nélkül tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. Világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket.

A kivégzések több helyiségben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag – viselésére kötelezték és kényszermunkára hajtották. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki a hadifogoly magyar honvédeket is.

Mindennapossá vált a fosztogatás, a kivégzések, a kínzások, a nemi erőszak, a nők és gyermekek bántalmazása. A kutatások szerint 123 helyiségben folytak a kínzások és a kivégzések, melynek következtében meggyilkolt magyarok száma 40-45.000 közé tehető, de egyes becslések szerint ez a szám elérheti az 50.000-et is. A pontos adatok nem ismertek, mivel a kivégzettekről soha nem készült nyilvántartás, halotti anyakönyvi kivonatot nem állítottak ki senkiről, és az sem tudható pontosan, hogy hány ezer ember tűnt el és vesztette életét a fogolytáborokban.

A holttesteket tömegsírba dobálták, de nem egy esetben megtörtént az is, hogy el sem temették őket, csak csatornákba, dögkútba szórták, vagy sintértelepen gyűjtötték őket. A sírokat – néhány kivételével - nyomtalanul beépítették, föléjük épületeket, sportpályákat emeltek. A kivégzettek nevét, a kivégzés körülményeit, nyughelyüket sosem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiállították ki őket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték.

A délvidéki magyarság ellen elkövetett gaztetteknek a megtorláson kívül politikai okai is voltak. Egyrészt, hogy a magyarok ne álljanak a kommunizmus délvidéki kiépítésének útjába, másrészt pedig az, hogy a likviditásuk következtében elindulhasson a Délvidék elszerbesítésének programja.

Csurog, Zsablya és Mozsor teljes maradék lakosságát mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről, házaikat a szerb betelepítettek kapták meg. Újvidéken, Becsén, Zsablyán, Csurogon és Mozsoron egy puszta feljelentés alapján fejét vették a megvádolt magyaroknak. Újvidéken 1944. október 23-án 40.000 feljelentő űrlapot nyomtattak ki, melyen bárki megnevezhette azt, akit háborús bűnösként büntetésre méltónak tartott.

Teleki Júlia, aki túlélte a borzalmakat, Hol vannak a sírok című könyvében így emlékezik:

„Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsantva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyermekét. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”

A mai napig nem tisztázott, hogy az 1944-45-ös délvidéki magyar népirtásnak tulajdonképpen hány áldozata volt, hiszen évtizedekig nemhogy kutatni nem lehetett az eseményeket, de még beszélni sem nagyon mertek róla. Azonban változnak az idők, és a mai nemzedéknek már nem szabad csendben maradnia, nem szabad hagynia, hogy az áldozatok emléke a múló idő homályába vesszen.