Kitörés napja

Budapest ostroma a II. világháború leghosszabb és legvéresebb várostroma volt.
Az első szovjet páncélostámadás és a kitörés között 102 nap telt el!
Ezzel szemben két hét Berlin elestéhez elég volt! Bécs két napig bírta a szovjet hordák ostromát!

A magyar hősiesség és élniakarás, a haza és az európai civilizáció védelmében való hit, és a civil lakosság elszánt támogatása tette ezt a páratlan teljesítményt lehetővé!
A hősi helytállást a judeo – bolsevik propaganda 50 évig eltitkolta! A magyar hősiességet soha nem volt partizántörténetekkel helyettesítette! Hazudott és meggyalázta hőseink emlékét!

A román árulás után az oroszok minden különösebb ellenállás nélkül nyomultak előre, ’44 karácsonyára elérve Budapestet. Budapest stratégiai ponttá vált, úgy a támadó, mint a védő sereg szempontjából, hisz Budapest eleste után, az Alföldön keresztül, nyitva állt az út egész Berlinig.

1945 februárjára a szovjet támadó sereg már elfoglalta Pestet és a budai oldal nagyobb részét. Egyedül a budai Vár és a Gellért-hegy egyes részei maradtak európai, azaz német és magyar kézen. A harcok házról házra, utcáról utcára folytak, s míg a németek beleegyeztek Sztálingrád ostroma idején a civil lakosság evakuálásába, itt, sem német, sem angol kérésre, az orosz nem volt hajlandó ebbe belemenni.

Az iszonyatos túlerő végzetes iramban közeledett céljához, 1945. február 11-én, a még megmaradt német és magyar csapatok a budai, Királyi Vár területén gyülekeztek.
A védők összetétele igen vegyes volt. Voltak nagy harci tapasztalatokkal rendelkező magyar és német alakulatok, SS hadosztály töredékek, nyilaskeresztes katonák és önkéntesek.
Várták a felmentésükre érkező csapatokat, kitartottak a végsőkig! A védelem parancsnokai Pfeffer Wildenbruch és a magyar Hindy Iván tábornokok voltak.

A támadók háromöves gyűrűt vontak a budai Vár köré. A 30-40 km vastag gyűrűt, közel fél millió orosz katona alkotta gyilkolásra készen!
A támadó hadműveleteket Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok irányították, páratlan kegyetlenséggel és saját alakulataiknak sokszor értelmetlen feláldozásával!

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re (Mány - Zsámbék - Tinnye) térségében húzódó német vonalakig.

Közel félmillió orosz a budai Vár körül. A Várban maradt harcosok száma, a kitörés idején, kb. negyvenezer, ebből nagyjából fele-fele arányban német és magyar katonák.

A felmentési kísérletek kudarcával, az utánpótlási vonalak is elakadtak, így február 11.-én, 17 óra 50. perckor mikor már a lőszer is fogytán volt, a német parancsok, Karl Pfeffer Wildenbruch rádión közölte a parancsnoksággal, hogy az utolsó töltényünk csőre töltve, a sötétedés beálltával kitörök. 19.45-kor Wildenbruch kiadta a parancsot a kitörésre, 15 perc múlva megindult a kitörés.

Három védelmi lépcsőben indult meg a kitörést.

Az elsőt a Széll Kálmán térnél, erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei.A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontul szolgáltak a fentről tüzelő oroszoknak.

Ugyanez történt az Olasz fasorban is, ahol az áttörés szintén rendkívüli veszteséggel járt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat.

Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat. Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel – arra található a legtöbb tömegsír.

Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak másfelé elindulni.
Wildenbruch egy budai villában, Hindy a Várban esett fogságba.

A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie, ám saját csapataikat mégsem tudták elérni. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncélos hadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovas hadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovas hadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.

A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat.
Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon.

Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől – csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el.
A sebesültek és pár ezer ember el sem indult.

Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. Többségük, mintegy 80%-uk hősi halált halt, akadtak, kik hadifogolytáborba kerültek, s végül a szerencsésebbek civil ruhát öltve, elvegyültek a lakosság között.

A kiürült várba óvatosan kezdtek beszivárogni az oroszok. Utána elkezdődött a féktelen szabadrablás. A vár kazamatáiban maradt sok ezer sebesült ügyét úgy oldották meg, hogy néhány benzines hordót legurítottak és kézigránátot dobtak utána! Sokszor vasutasokat, villamoskalauzokat mészároltak le százával, mert egyenruhájukat pártszolgálatos uniformisnak nézték.

A Várban berendezett hadikórház az oroszok érkezésekor tele volt mozgásképtelen sebesültekkel. Az oroszok egyszerűen lángszóróval égették őket halálra. A magyar nők számára megkezdődött a rémálom, szinte nem volt olyan nő, legyen az nyolc, vagy nyolcvan éves, akit ne erőszakoltak volna meg az oroszok.
A magyar női lakosság mintegy 70% lett szifiliszes! Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok.
Híres magánkönyvtárak lapjai végezték seggtörlőként, múzeumok felbecsülhetetlen kincsei kötöttek ki a nagy testvérnél.

Az elhúzódó ostromot azzal magyarázták a felső vezetésnek, hogy nagy létszámú a védősereg.
Ennek megfelelően sok hadifoglyot követeltek, így mindenkit összeszedtek, civil, öreg, nyomorék, csak a darabszámot nézték. Ennek a vörös hordának áll ma az emlékműve a budapesti Szabadság-téren, miközben a kitörés hőseire emlékezőknek az elhallgattatás, és a zaklatás jut osztályrészül. Akárcsak a kommunizmus idején!

Budapest német-magyar védőserege több mint száz napon keresztül (ebből 53 napig teljes bekerítésben!) két hadseregnyi orosz erőt kötött le. Budapest védőinek köszönhető, hogy a vörös horda végül is csak az Elba folyóig jutott és nem tudta - eredeti terveiknek megfelelően – teljes egészében lerohanni Európát.

Hogyan értékelte mindezt Európa, a hálás utókor? Sehogy. Negyvenhat évnyi elnyomás, a kommunisták által felszabadításnak nevezett megszállás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védőire - köztük a végsőkig kitartó magyar katonákra - a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzőt.

Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.


Emlékük örökké éljen!

 

Rigán István